2013. augusztus 11., vasárnap

34. fejezet: Hostage


*Harry szemszöge*

Padlógázzal hajtottam végig New York széles utcáin, miközben egyre feszültebb lettem, mert nem volt elég, hogy majd szétvetett az ideg, ha Ash-re gondoltam, de Paul szüntelen aggódása az anyósülésen sem segített sokat. Mivel a kocsihoz sietve összetalálkoztunk Ash apjával és a többiekkel, ők is jönni akartak, szóval muszáj volt két autóval mennünk. Útközben többször is felhívtam Ash-t, először még kicsöngött, majd a másodiknál már rögtön a hangpostája jelentkezett be. Alig tíz perc alatt értünk oda a nagy bevásárlóközponthoz, kiugrottam a kocsiból és futva tettem meg azt a pár métert a bejáratig. Az ajtó előtt lévő területet a rendőrség lezárta és a bejutás szinte lehetetlennek tűnt. Igaz, a rendőrségi kordon előtt még át kellett volna verekednem magam több száz emberen, tucatnyi fotóson és riporteren, akik csak eseményre vártak. Gyorsan felvettem egy napszemüveget és fejemre egy kapucnit húztam, hátha ezzel kisebb az esélye annak, hogy észrevesznek. Komolyan mondom, a bámészkodók többen voltak, mint a hotel előtt a rajongók. 
- Láttad már őket? – kérdezte Louis utolérve engem, nyomába a többiekkel.
- Nem, nem igazán… - álltam lábujjhegyre és a nagy embertömeget kezdtem el pásztázni. Én voltam a társaságunkból a legmagasabb, de így is alig láttam valamit, szinte semmit. Megpróbáltam pár lépést a bejárat felé tolakodni és ekkor észrevettem valamit, vagyis valakit. – Héj, mintha az ott Perrie lenne! – kiáltottam fel reménnyel telve, mikor megláttam egy rikítórózsaszín hajtömeget. Reméltem, ha az egyik lányt megtaláljuk, akkor valószínűleg a másik kettőt is. Csoportban sokkal többre mentünk és sikerült áttolakodni magunkat a nagy tömegen. A szemem nem csalt az imént és tényleg Perrie volt az. Én férfi szemmel mindig is elég idétlennek tartottam Perrie rózsaszín haját – félreértés ne essék, kedvelem a lányt -, viszont most nagyon jó hasznát vettem.
- Perrie! Ott vannak a fiúk! – mutatott a mellette álló Eleanor felénk. Ketten megvoltak és reméltem, hogy Ash is ott lesz valahol körülöttük. Perrie és El rögtön Zayn és Louis nyakába ugrottak, a fiúk pedig megkönnyebbülve felsóhajtottak, míg én továbbra is idegesen a tekintetemet ide-oda kapkodtam a körülöttünk lévő embereken.
- Hol van Ash? – kérdeztem Eltől türelmetlenül.
- É-én nem tudom, Harry. Már egy ideje nem láttuk… – gondolkozott el, bennem pedig felment a pumpa.
- Mi van? – akadtam ki és észre sem vettem, de ordítozni kezdtem szegény lánnyal. – Hogy érted azt, hogy nem már egy ideje nem láttátok? Hát nem együtt jöttetek? Mi van, ha azaz elmebeteg túszul ejtette? Ha valami baja lesz, akkor az a csakis a te hibád, mert gondolom te hívtad el erre a vásárlós szarságra! – vádoltam meg.
- Héj, Haz! Állj le! – vágott közbe Louis és egyik karjával átölelte a megszeppent Eleanor vállát. – Én elhiszem, hogy ideges vagy, de ahelyett, hogy egy olyan emberrel kiabálsz, aki nem tehet semmiről, inkább érdeklődhetnél valakitől a részletekről. Nagy a valószínűsége, hogy nem is ő az egyik túsz. – Szavai kissé lenyugtattak és reményt ébresztettek bennem. Egy szót sem szólva elfordultam tőlük és a tömegben furakodva egy rendőrt kerestem vagy akárkit, akitől egyik kicsit többet megtudhatok.
- Elnézést, tudna nekem segíteni? – kérdeztem udvariasan egy rendőrnőt. – Vannak valami fejlemények az üggyel kapcsolatban?
- Sajnálom, Uram, de nem adhatok ki információkat – rázta meg a fejét sajnálkozó arccal.
- Kérem! Én csak a túszokról szeretnék megtudni valamit. Egy lányt keresek. Itt volt a támadás ideje alatt a plázában – legalábbis reméltem, hogy itt volt -, de most nem találom és mobilját sem veszi fel – kérleltem kétségbeesetten.
- Hozzátartozója a lánynak? – kérdezte.
- Ő a barátnőm. Kérem, meg kell tudnom, hogy nem lett-e túsz! – lassan már könyörögtem.
- Hány éves a barátnője és körülbelül hogy néz ki? – sóhajtott fel megadva nekem magát.
- Úgy 170 centi magas, szőke, zöldes barna szemű. Egy farmer rövidnadrág és egy sárga ujjatlan felső van rajta. 18 éves – hadartam egy szuszra.
- Akkor valószínűleg megnyugodhat, fiatalember. A szemtanúk szerint az egyik túsz 50 a másik pedig 13 év körüli. Azt ajánlom, keresse meg a barátnőjét, itt kell lennie valahol a tömegben, mert az épületet már kiürítettük – mondta biztató mosollyal az arcán. Szavai megnyugtattak és egy nagyot sóhajtottam.
Hálálkodtam egy sort, majd visszasiettem a többiekhez, akik ugyanott vártak rám, ahol az előbb álltak.
- Na, van valami fejlemény? – kérdezte Lou, de hangjában sértődöttség bujkált. Tudtam, hogy Eleanor miatt ilyen és őszintén, én is rosszul éreztem magam, amiért ártatlanul megvádoltam a lányt.
- Aha – bólintottam. – Azt mondták, hogy nagyvalószínűséggel nem ő az – mondtam és kifújtam egy nagy levegőt. – Figyelj, El! Én nagyon sajnálom az előbbit. Túlreagáltam a dolgot, tudom. Sajnálom, rendben?
- Semmi baj, Harry – tette El megnyugtatóan a vállamra a kezét ás halványan rám mosolygott. – El van felejtve. Én megértem, hogy ideges voltál, én is az lettem volna a helyedben. - Hálásan Elre mosolyogtam, majd nyakamat nyújtva újra elkezdtem keresni a hatalmas tömegben Ash-t. Tudtam, hogy valószínűleg itt van valahol, de abban is biztos voltam, hogy csak akkor nyugszom meg teljesen, ha már a karjaimban tarthatom őt.

*Ashlyn szemszöge*

Bleu de Chanel.
Gondolhattam volna.
Másfél órán keresztül szagolgattam a férfi parfümöket, a végére már szinte semmilyen szagot nem éreztem, de mikor ehhez a parfümhöz értem, rögtön megcsapott Harry ismerős illata és tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Egyáltalán nem volt olcsó, de megvettem egy kisebb üveggel, mert úgyis eléggé meggyarapodott a bankkártyámon lévő összeg így, hogy a One Direction-nek zongorázok, meg különben is jól fog ez még jönni a Harry nélkül töltött éjszakákon.
Mosollyal az arcomon sétáltam a zsúfolt plázában Elt és Perrie-t keresve. Egy csomó bolt előtt megálltam és csak szabadon nézelődtem. Az egyik kirakatban megláttam egy gyönyörű fehér ruhát és rögtön beleszerettem. Elképzeltem, hogy hogyan állna rajtam a szűk, tapadós anyag és biztos voltam benne, hogy Harrynek is tetszene. Már beléptem a boltba, mikor hangos sikoltozást hallottam valahonnan. Pár pillanat múlva nagy tömeg rohant el mellettem, a boltok kiürültek és mindenki a lifthez vagy a lépcsőkhöz szaladt. Menekültek? De mi vagy ki elől? Kérdésemre gyorsan meg is kaptam a választ, mikor a sarkon egy fegyveres, símaszkot viselő férfi fordult be 3-4 rendőrrel a nyomában. Rálőtt az egyik üldözőjére, mire egy sikkantás jött ki ajkaim közül, de szerencsére a golyó csak a falba csapódott. Ekkor a támadó kiragadott egy fiatalabb lányt a tömegből és a fegyverét a lányt fejéhez tartva kiabálni kezdett. Nem hallottam ordítozásából semmit, csak szófoszlányokat, a sikoltozó tömeg miatt. Nagy nehezen mozgásra késztettem a lábaimat és beszaladtam a legközelebbi ajtón. Egy lélek sem volt bent, biztosan már kimenekültek a fegyveres férfi elől. Egy étterem konyhája lehetett, mert mindenféle ínycsiklandozó étel főtt a tűzhelyen és egy torta sült a sütőben. Összefutott a nyál a számban, ha nem ebben a helyzetben lettem volna, akkor biztosan megkóstoltam volna párat, de most gyomrom borsó méretűre zsugorodott a félelemtől. Szegény lány. Nagyon reméltem, hogy azaz idegbeteg nem bánja őt. 
Lekapcsoltam a sütőt és a gáztűzhelyeket, nehogy a végén még felgyulladjon valami, majd leültem egy rozoga faszékre. Ujjaimmal idegesen doboltam és vártam, hogy történjen valami. Közel negyed órát kellett „csupán” várnom, míg valami történt, bár azt reméltem, hogy jön valaki és azt mondja, hogy elfogták a támadót és minden rendben, de ehelyett hangos sikoltást és egy tompa puffanást hallottam a konyhából nyíló másik ajtó túloldaláról. Összerezzentem a beszűrődő hangoktól és menekülni akartam. Csendben felálltam a székről és az ajtó felé osontam, amin bejöttem. Lassan, lábujjhegyen mentem, nehogy a cipőm apró sarka egy kis hangot is kiadjon. Már a kilincsen volt a kezem, mikor bekövetkezett a lebukásom. A telefonon hangosan megszólalt, gyorsan kikaptam a táskámból – mellesleg Harry hívott és már egy nemfogadott hívásom is volt  tőle – és kinyomtam, de ekkor már minden hiába volt, mert a másik ajtó kivágódott én pedig teljesen lefagytam. A símaszkos férfi rontott be, rám fogva a pisztolyát.
- Ne olyan sietősen, kislány! – mondta gúnyosan és mellém lépve keményen megragadta a karomat és miután elvette a telefonomat és ripityára törte, húzni kezdett maga után. Egy helyiségbe értünk, ami tele volt székkel és asztalokkal és egy nagy erkély nyílott belőle, valószínűleg az étterem volt, ahová a konyha is tartozott. A sarokban egy idősebb nő ült, kötény volt rajta, gondolom az étterem dolgozója lehetett. Arca aggodalmat tükrözött, de nem volt pánikba esve. Mellette pár méterre az a lány ült sírástól kipirosodott arccal, látszott rajta, hogy nagyon kikészült. Mikor felnézett rám, kikerekedett a szeme, de én is nagyon meglepődtem, mert felismertem benne azt a lányt, aki múltkor a hotel előtt megütött engem. A férfi durván a földre lökött kettőjük közé úgy, hogy fejem keményen a falnak csapódott. Kicsit felsikkantottam a fájdalomtól, de sokkal jobban érdekelt az, hogy túszul estem. Az egész olyan volt, mint egy akciófilmben vagy egy rossz szappanoperában. Pisilnem kellett, éhes és szomjas voltam, de legfőképpen ki akartam jutni ebből az átkozott épületből.  A mellettem ülő lány fejét a térdére hajtva zokogott. Senki sem érdemel meg ilyet. Akármit is csinált velem pár napja, megsajnáltam őt. Gyengéden a vállára tettem a kezem megnyugtatásképpen, mire felnézett.
- Nem lesz semmi baj. Kijutunk innen valahogy, ígérem – mondtam biztatóan.
- Mért csinálod ezt? N-nem emlékszel rám? – kérdezte szipogva. A lányon most is egy One Direction-ös póló volt, amiről Harry nevetett rám. Ez egy kicsit megmosolyogtatott. Hiányzott Harry és el tudtam képzelni mennyire aggódhat értem, ha már tudja egyáltalán, hogy mi történt.
- Ha a hotel előtti incidensre gondolsz, akkor igen, emlékszem – bólintottam.
- Akkor mért vagy ilyen? Mért próbálsz megnyugtatgatni? – értetlenkedett.
- Mert itt most egymásra vagyunk utalva. Valahogy meg kell szöknünk ettől az őrülttől – suttogtam, hogy elrablónk ne hallja utolsó két mondatomat. – Mi a neved?
- Phoebe – szipogta.
- Ti ott ketten! – kiabált ránk a férfi. – Egy szót sem! Fogjátok be a pofátokat! – Idegesen mászkált fel-le és magában motyogott valamit, miközben fegyverét ujjai közt forgatta.
- Haza akarok menni! – fakadt ki halkan Phoebe és újabb könnyek gyűltek a szemébe. Óvatosan átöleltem és hagytam, hogy a vállamon sírjon. A férfi behúzta a függönyöket, hogy senki se lásson be és felénk indult.
- Te ott! – mutatott Phoebe-re, mire az ijedtem felpillantott. – Igen, te. Gyere csak! Beszélgetünk egy kicsit a rendőrökkel!
- Ne! Ne! Kérem! – sikítozott Phoebe és hisztérikusan belém kapaszkodott.
- Hagyja őt! – kértem. – Halálra van rémülve!
- Akkor gyere te! – intett felém. Talán még sem volt olyan jó ötlet, hogy közbeavatkoztam. – Igyekezz, nehogy véletlenül megcsússzon az ujjam és meghúzzam a ravaszt! – Nem tehettem mást, Phoebe-t lefejtve magamról, remegve felálltam a földről és lassú, megfontolt léptekkel felé indultam. - Szedd azokat a formás kis combjaidat! – Bunkó beszólása miatt biztosan arcon csaptam volna, ha nem lett volna nála fegyver. Fájdalmasan megragadott a karomnál fogva és a fejemhez tartotta a pisztolya csövét. Soha életemben nem volt még olyan halálfélelmem, mint akkor. A szívem a torkomban dobogott és úgy éreztem, mindjárt összeesek. Kilökött a teraszra és maga elé fogott, mint egy pajzsot, mert így tudta, hogy nem fognak rá célozni. Vakuk villantak ránk és egy csomóan alánk gyűltek, rendőrök, riporterek és bámészkodók.
- Figyelem, fakabátok! – kiabálta a férfi, hogy majdnem megsüketültem, de akkor ez volt a legkisebb gondom. Sokkal kiábrándítóbb volt, hogy egy beélesített fegyver csövét nyomták a halántékomhoz. – A túszoknak nem esik baja, ha a követeléseimet teljesítik! Először is egy tv stábot kérek és azt, hogy a műsoromat minden csatornán levetítsétek. Ezen kívül pedig egy helikoptert a pláza tetejére egy pilótával. Minderre egy, azaz egy órát adok! Ha 60 perc múlva nem kapom meg, amit kérek, akkor a túszoknak annyi! És ezzel szexi kis szöszivel fogom kezdeni! – kiabálta és ördögien felnevetett. Ekkor észrevettem valakit a tömegben. Harry volt az. Utat tört a bámészkodók tömegében és a pláza bejárata felé sietett. Reménykedtem abban, hogy terve, hogy bejut, meghiúsul, de szerencsére a rendőrök két oldalról lefogták és akárhogy is ficánkolt a szorításukban, szerencsére nem tudott szabadulni. Sós könnyek gyűltek a szemem sarkában és folytak le az arcomon. Oda akartam menni hozzá és megnyugtatni, hogy minden rendben, de semmi sem volt az.
- Kinyírlak te szemét! Esküszöm, ha egy ujjal is hozzáérsz, kinyírlak! – kiabálta Harry kétségbeesetten a rendőrök karjai közt vergődve. – Maguk meg csinálják már, amit mondd! Megöli őket, ha nem tesznek semmit!  - Ekkor a férfi behúzott a teraszajtón és végre valahára elvette a fegyvert a fejemtől, majd visszalökött az előbbi helyemre. Könnyek folytak le az arcomon, de gyorsan letöröltem őket. Erősnek kell mutatnom magam, mert ha én is kétségbeesek, akkor Phoebe teljesen összezuhan és akkor nem tud segíteni, hogy valahogy kijussunk innen, mert a rendőrök úgy tűnik, nem tesznek semmit annak érdekében, hogy kiszabadítsanak minket.
- A barátod volt, mi? – vágta hozzám a kérdést az fogvatartónk.
- Igen – adtam meg az egyszerű választ.
- Ismerős nekem – gondolkozott el. – Mi a neve?
- Harry. Harry Styles – mondtam.
- Abból a fiúbandából, ugye? A lányom imádta őket. Nagyon mérges lenne rám, ha megtudná, hogy a kedvenc szépfiújának a barátnőjét tartom fogva. De már sosem fogja megtudni… - Nem értettem, hogy miről beszél és többet nem is szólt senki egy szót sem. Egy darabig csönd volt, mikor Phoebe megszólalt mellettem.
- Sajnálom a tegnapelőtt történteket – mondta halkan. – Kicsit túllőttem a célon, azt hiszem. Félreismertelek téged. Szerintem Harry megérdemel egy olyan lányt, mint te – mosolyodott el halványan.
- Köszönöm és el van felejtve, rendben? – mosolyogtam rá biztatóan. – Te szereted Harryt és én is őt, szóval nem utálhatlak – vontam meg a vállam. – Én kedvelem az összes rajongót, még az ilyen őrülteket is, mint te – löktem meg játékosan és ezzel sikerült elérnem, hogy elmosolyodjon.
- Szerinted túléljük ezt az egészet? – kérdezte könnyes szemmel. – Pedig van jegyem a holnaputáni koncertre. Már hónapok óta erre a napra várok – sóhajtott fel.
- Persze, hogy kijutunk innen – biztattam. – Ma este már a saját ágyadban alhatsz és két nap múlva találkozunk a koncerten, ígérem! – Igazából én sem tudtam, hogy mi fog történni, belül remegtem a félelemtől és kétségbe voltam esve. Már fél óra letelt abból az egyből és még nem történt semmi, a rendőrség nem csinált még semmit.
- Mért csinálod ezt? Lucas. Ugye ez a neved? Többször láttalak már itt az étteremben. A lányoddal voltál, ugye? – kérdezte hirtelen az idős nő a sarokból. Eddig csöndben ült, egy szót sem szólt, ezért meglepett, hogy beszélni kezdett. A felszolgálói névtáblájáról megtudtam, hogy a neve Mrs. Howard. Szóval neki is van férje, családja, őt is várják haza.
- Fogd be! Semmi közöd hozzá! – ordított rá szegény nőre.
- Csak nem értem az okot – folytatta Mrs. Howard mégis. Ha fel akarja őt bosszantani, akkor nagyon jó úton jár. – Fényes nappal kiraboltál egy bankot. Ez őrültségre vall vagy csak fel akartad vonni magadra a figyelmet. A második lehetőségre tippelnék, csak nem értem az okát. Mit akarsz a tv stábbal? – Okos nő. Nekem ezek a dolgok fel sem tűntek.
- Hogy mit akarok?! – kiabálta Lucas. – Azt akarom, hogy az egész világ megtudja, hogy mit tett az a ribanc! A feleségem – vette lejjebb a hangerőt és leült az egyik székre nekem háttal, fegyverét pedig az asztalra tette. – Megcsalt azzal a gazdag üzletemberrel. Megbocsájtottam neki, de újra megtette és elindította a válópert. Elvitte magával az én kis hercegnőmet, az egyetlen embert, aki még számított – Mrs. Howard felállt a földről és Lucas felé közeledett. Elrablónk annyira gondolataiba merült, hogy hiába látta, nem érdekelte a dolog. - Három napja történt. Az utolsó cuccaikért jöttek, hogy odaköltözzenek ahhoz a ficsúrhoz. Mielőtt elmentek nagyon összevesztünk, mint mindig. – Könnyek csillogtak Lucas szemében és, ha nem tartott volna fogva minket, akkor biztosan meg is sajnáltam volna. – Pár óra múlva hívást kaptam. A rendőrség volt az. Autóbalesetet szenvedtek. Mindketten meghaltak – itt elcsuklott a hangja. Mrs. Howard megölelte Lucast, aki viszonozta a tettet. Okos nő volt. Rögtön leesett, hogy mért csinálja. Most nekem kellett cselekedni. Éreztem, ahogy adrenalin önti el a testem. Lassan felálltam a földről és hangtalanul mögéjük osontam, majd lekaptam az asztalról a fegyvert. Soha éltemben nem tartottam pisztolyt a kezemben és félelemmel töltött el, hogy hozzá kellett érnem. Emellett viszont megkönnyebbültem és sokkal nagyobb esélyt láttam arra, hogy élve kijutunk innen, mint eddig.
- Mi a…?! – ugrott fel Lucas a székből és felém pördült. – Tedd le azt a fegyvert, kislány! – szólt rám őrült arccal és felém indult.
- Ne jöjjön egy lépést se közelebb, mert esküszöm, hogy lelövöm! – Szavaim csak üres fenyegetések voltak, de elegek ahhoz, hogy ne tegyen több lépést felém. – Menj ki a folyosóra és keress gyorsan egy rendőrt! – szóltam oda Phoebe-nek, mire a lány bólintott egyet és kiszaladt az ajtón. Pár perc múlva egy csomó kommandós és rendőr rohant be a kis étterembe fegyvert fogva ránk. Persze most már sokan voltak, hogy nagyjából megoldódott az ügy. Jellemző. Most hogy megjött az erősítés feleslegesnek éreztem, hogy fegyver van nálam és gyorsan átadtam a pisztolyt egy mellettem álló rendőrnőnek.
- Rendben! Nyertetek! – kiáltott fel Lucas őrült arccal és tudtam, hogy ennyivel nem éri be és csinál még valami őrültséget. – De engem nem kaptok el! Ezt az örömet nem adom meg nektek! – ordította és mielőtt bárki is tehetett volna valamit, kiszaladt a teraszra. Tudtam, hogy mire készül. Pár pillanat múlva eltűnt a szemünk elől. Levetette magát a második emeletről. Minden ember megrökönyödve nézte a történteket, de tenni már senki nem tudott semmit. Mellettem Phoebe felsikított és arcát tenyerébe temetve zokogni kezdett. Átöleltem a vállát és nyugtató szavakat súgtam a fülébe.
- Minden rendben. Most már semmi baj nem lesz. Már vége. Az egésznek vége – mondtam remegő hanggal. Rendőrök és orvosok gyűltek körénk, tömérdek kéréssel bombáztak és meg akartak vizsgálni, én viszont csak el akartam végre tűnni erről az átkozott helyről. A kérdéseket figyelem kívül hagytam és visszautasítottam minden segítséget. Nem volt szükségem vizsgálatokra, nem lett semmi bajom. Legalábbis fizikailag. A lelki problémákon pedig remélhetőleg egyszer majd túlteszem magam. Kihátráltam az emberek gyűrűjéből és még a véremben lüktető adrenalin utolsó maradványaival futni kezdem. Lerohantam a lépcsőn miközben összetalálkoztam pár fekete ruhába öltözött emberrel, nagy fegyverekkel a kezükben, de nem érdekeltek és ők sem foglalkoztak velem. Kilöktem a kijárati ajtót és szememmel csak egy arcot kerestem. Tekintetem megakadt egy földön heverő, néhol kidudorodó fekete zsákon, körülötte tömérdek rendőrrel és fotóssal. Tudtam, hogy mi az. Lucas élettelen teste. Felkavarodott a gyomrom a látványtól, ezért gyorsan elkaptam onnan a tekintetem. Lábujjhegyre álltam és máris megtaláltam azokat a göndör fürtöket, melyeket annyira kerestem. Átfurakodtam a bámészkodók tömegén, közben többen is kérdezték, hogy nem én vagyok-e az a lány a teraszról, de kérdéseiket figyelmen kívül hagyva csak mentem tovább. Már csak pár méter választott el minket. Harry egy kocsinál állt előre dőlve, az autó motorháztetőjén támasztotta meg magát kezeivel. Mellette Louis a kezét a vállára téve talán nyugtatni próbálta, ami rá is fért a Göndörkére, mert arca annyira meggyötört volt, hogy összeszorult a szívem. Odasiettem hozzá és beletúrtam a hajába, miközben egy nagyot sóhajtottam. Rögtön felém kapta a fejét és felegyenesedve szorosan magához ölelt.
- Ó, Ash! El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted! – sóhajtott fel megkönnyebbülten és belepuszilt a hajamba.
- Annyira szeretlek Harry! – kapaszkodtam belé kétségbeesetten.
Karjai jóleső fogságában lenni olyan volt, mintha haza érkeztem volna. Éreztem, ahogy a maradék adrenalin is kiszáll belőlem és hirtelen elhomályosult a világ, majd lábaim elgyengültek és nem bírták tartani a súlyomat. Arra még emlékszem, ahogy Harry kétségbeesetten szólongat, majd elsötétült minden. 


És még egy mondat! Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett 12(!) kommentet, eszméletlenül jól estek! Nektek csak pár mondat, nekem viszont feldobja az egész napomat! Köszönöm! Mindig is tudtam, hogy az én olvasóim a legjobbak! <3

Ja, és ti meghallgattátok a Just can't let her go-t? Mit szóltok hozzá? Én nem bírtam ki, hogy ne hallgassam és már most tudom, hogy imádni fogom a harmadik albumot! 

További jó nyarat Nektek!

28 megjegyzés:

  1. Imádom.Nagyon jól leírtad ezt az egész szituációt,és teljesen beleéltem magam.Meg is könnyeztem rajta :) remélem h hamar tudod hozni a következő részt,mert nagyon várom :)

    VálaszTörlés
  2. IMÁDOM! Már alig várom a kövit siess vele

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó rész lett! Miért vagyok ennyire érzékeny,hogy mindenen elkezdek könnyezni? Ennek a végét is megsirattam.

    Remélem hamar jön a kövi rész! <3

    VálaszTörlés
  4. Mindig tudok szólni valamit a dolgokhoz, de azt hiszem Te most elérted azt, amit még senki, soha, nem tudok megszólalni, annyira kifejezhetetlen, mit érzek. Mind az, ahogy leírtad a körülményeket, és bele élhettem magam az egészbe, csodálattal töltött el, mégis úgy éreztem magam én is, mint egy menekülő, rémült ember. Egyszerűen hihetetlen! Imádom! Az egész rész teljesen reális volt, és engem is biztos megrémített volna a túszul ejtés, a végén mégis mosolyogtam, amikor Ash és Harry végre együtt lehettek. És sajnáltam egy kicsit El-t is, amikor Harry annyira kiakadt.
    Nagyon jó rész lett, én imádtam, nagyon várom már a következőt! <333 xx, Bya

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy sikerült átadnom Ashlyn érzésit, remélem, hogy a következő részekkel sem okozok csalódást!
      xx, Csakegylány <33

      Törlés
  5. Ne csináld ezt velem! Ahj, elsírtam magam, amikor Ashlyn-t túszul ejtették. És itt vége? Mitől ájult el? Ha egyáltalán elájult.. Siess a kövi résszel! És igen, én is meghallgattam, és kik*rt jó lesz.:DDDD
    Még egyszer nagyon siess, várom!<3
    Ölel, Vivien.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, elájult, az oka ki fog derülni a következő részben, de ne aggódj, nem nagy dolog. :))
      Puszi, Csakegylány

      Törlés
  6. Jujj végig izgultam az egész részt! Annyira nagyon jó lett!

    VálaszTörlés
  7. Nagyon jo resz lett nagyon izgalmas nagyon varom a kovit kerlek siesss: ))
    Hxx

    VálaszTörlés
  8. Nagyon szupi rész lett siess a kövivel!!! :)

    VálaszTörlés
  9. Ez a rész még nekem fel pumpálta az adrenalint és mintha velem történt volna meg. Ez teljesen át futott rajtam.
    Fúú erre nincsenek szavak hogy mennyire lett jó!!
    ♥ ♥ Imádooom!
    Várom a következő fejezetet! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! köszönöm! <3 Örülök, hogy ilyen hatással volt rád! :)) Nagyon sietek! :)

      Törlés
  10. egyszerűen fantasztikus lett, mint mindig :DD annyira izgultam, pedig tudtam, hogy megmenekül. a végén pedig annyira aranyosak voltak Harryvel ^^ bár annak nem örülök, hogy Ash valószínűleg megint kórházba kerül, de elég nagy sokkot kaphatott szegénykém Oo
    nagyon várom a következőt <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon nagyon örülök, hogy tetszett! Minden kiderül a következő részben! ;)
      Sietek! xx

      Törlés
  11. Szia! Szeretnék cserét kérni, ha esetleg benne lennél kérlek válaszolj nálam: http://norawagner-and-zaynmalik.blogspot.hu/
    Előre is köszönöm xx

    VálaszTörlés
  12. à nagyon de nagyon jó lett mihamarabb hozd a kövit kérlek!!!!!!!

    VálaszTörlés
  13. Ez valami eszméletlen jó volt...wow!!! Siess a kövivel! :)

    VálaszTörlés
  14. Gratu nagyon de nagyon jól írsz úúú hát nagyon irigyellek én nem bírnék ilyen jól írni sőt nem is tudnék még éjfélkor is írni nagyon ügyes vagy és köszönjük hogy készíted ezt a blogot!!<3:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy ilyen csodálatos olvasóim vannak, mint például te is! <33 xxx

      Törlés